Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ausztrália csodálatos állatai

A XVIII. század vége tája olyan időszaknak bizonyult, mikor az állatvilág rendszertanával foglalkozó tudósoknak szembe kellett néznie azzal, hogy számos olyan faj létezik, amiről korábban még csak nem is álmodtak.
Ám amivel 1798-ban kerültek szembe, az még nekik is sok volt. Egy éppen az Indiai-óceánról visszatérő hajó fedélzetén ugyanis egy kacsacsőrő emlős bőre érkezett Londonba, a British Museum számára.

A British Museum szakemberei már korábban is találkoztak furcsa jószágokkal. Ázsiában ugyanis valóságos iparággá nőtte ki magát az, hogy az átutazó európai hajóskapitányok számára különleges állatokat preparáljanak. Ha éppen nem tudtak olyan példányt találni, mely a piac érdeklődésére számot tarthatott volna, az is megtörtént, hogy az ügyes kező állatkikészítők saját maguk hoztak össze egyet-egyet. Így történhetett meg például az is, hogy egy „igazi” kitömött sellő érkezett Londonba; a mővészi hamisítványt egy zsugorított majomfejből és egy tengeri hal farkából mesterkedték össze. Nem csoda hát, hogy az első gondolat a szintén meglehetősen valószerőtlen kacsacsőrő emlőssel kapcsolatban is az volt, hogy egy csapongó fantáziájú preparátor terméke. Így aztán a bizarr állat létezése mindaddig nyitott kérdés maradt, míg komplett konzervált tetemek nem érkeztek a távoli déli kontinensről.
   Ma már persze tudjuk, hogy elszigeteltsége miatt Ausztrália valóságos tárháza a másutt teljesen szokatlan állatfajoknak. Az olyanokat, mint az erszényes farkas vagy a kenguru még csak el tudták fogadni az óvilágiak, de a kacsacsőrő emlős és fura távoli rokona, a hangyászsün minden képzeletet felülmúlóan furcsának bizonyult. Ez a két állatfaj, merőben szokatlan módon, a hüllők és emlősök tulajdonságaival egyaránt rendelkezik. Egy ideg azt is feltételezték róluk, hogy egyfajta átmenet nyomai a hüllők és emlősök között, de ma már inkább arra az álláspontra hajlik a tudomány, hogy önálló fejlődési irányt, de zsákutcát képviselnek.

Csőrös, de nem madár

A kacsacsőrő emlősről nem árt leszögezni, hogy nevének megtévesztő volta ellenére nincs semmi köze a madarakhoz. Mivel vízi életmódot folytat, jól jön neki a kacsacsőr-szerően módosult száj, de az korántsem olyan kemény, mint egy madárcsőr, bár az Európába először érkező preparált tetemeken a kiszáradás kétségtelenül ezt az érzetet keltette. Valójában igen érzékeny, finom bőr borítja, mely rezgésekre rendkívül hatásosan reagáló tapintószervként funkcionál. Ennek segítségével méri be táplálékát, a lárvákat, apró rákokat, csigákat, vagy akár kisebb halakat is. Márpedig a táplálkozás igencsak központi kérdés a kacsacsőrő emlős számára, ugyanis rendkívül jó étvágyú. Annak a néhány állatkert igazgatónak, aki valaha szerencsés volt példányait bemutatni, általában keserves tapasztalatai vannak e kérdésben. Egy átlagosnak számító másfél kilogrammos testsúlyú kacsacsőrő napi kosztja a new-york-i állatkertben fél kg földigiliszta, húsz-harminc rák, kettőszáz kukac, két béka, valamint két tojás volt. Ráadásul igen finnyás állat is, mikor egy egészségügyi előírás miatt egyszer tisztára mosott gilisztákkal próbálták etetni, nem volt hajlandó elfogadni egyébként kedvelt ételét.
Az ellátás költségei már önmagukban elég riasztóak, de a teleltetésük sem túlzottan egyszerő. A new-york-i kacsacsőrőeket pl. a távoli Floridába kellett elreptetni.

Az igénytelen rokon

A kacsacsőrő emlős távoli unokatestvére, a hangyászsün, ebből a szempontból valóságos ellentétének tekinthető. Igénytelenségük már-már hihetetlen. Akár egy hónapot is kibírnak táplálék nélkül, és amikor ehetnek, akkor sem válogatósak. Vadon, mint azt nevük is jelzi, elsősorban hangyát fogyasztanak, de fogságban élve szívesen elfogadják az emberi táplálékot is. Szeretik a tejet, tejbe áztatott kenyeret és a finomra darált húst is. Ám természetét tekintve a hangyászsün igazi bajkeverő. Az már önmagában problémát jelent, ha meg akarják fogni. Ha veszélyt érez, beássa magát a földbe, de elég egy akkora gödröt kaparnia, ami félig rejti el, ugyanis hátának erős, az európai sünhöz hasonló tüskéi meg tudják védeni a felülről jövő támadásokkal szemben, oldalsó tüskéit pedig képes annyira maga alá húzni, hogy ne lehessen alányúlni. Ha viszont sikerül mégis kézbe kaparintani, kiderül, hogy teste egy olyan izomtömlő, mely igen lazán mozog a bőrében, és ezért szinte lehetetlen megtartani, szinte kifolyik az ember markából.
A 2-7 kilogramm súlyú állat rendkívüli erőkifejtésre képes. A szállítóláda fedelét gond nélkül lefeszítik, még akkor is, ha lesúlyozzák. Vadon élő példányok esetében előfordul, hogy náluk kétszer súlyosabb szikladarabokat felborítanak, hogy hozzáférhessenek az alatta levő táplálékhoz. Egy ausztrál zoológust egy alkalommal azzal sikerült meglepnie egy általa befogott példánynak, melyet az éjszakára konyhájába zárt, hogy reggelre teljesen átrendezte a helyiséget. A bútorokat, a nehéz konyhaszekrényt, az asztalt, székeket, továbbá egy ládát saját ízlésének megfelelő helyekre tolta át. Ha dróthálóval bekerített ketrecbe zárják, a hangyászsün biztosan szökést fog megkísérelni, és felkapaszkodik a kerítés tetejére, de a lefelé mászás már nem erős oldala, így onnan rendszerint lepottyan. Ennek ellenére jól tőri a fogságot, többször is előfordult, hogy akár harminc évet is élt állatkertben, sőt egy példány fél évszázadig bírta. Ezzel igen előkelő helyre kerül az emlősök között életkor tekintetében, úgy tőnik, csak az ember és az elefánt él nála hosszabb ideig.

Érdekes hasonlóságok

A természetükben fellelhető különbségek ellenére a két állatfaj között alapvető rokoni vonások fedezhetők fel. A legfontosabb ezek közül természetesen szaporodásuk módja. Az emlősök között egyedülállóan tojásokban hozzák világra utódjaikat, az úgynevezett kloakán keresztül, ami egyszerre végbélnyílás és az ivadékok kibocsátásának csatornája. A hangyászok esetében a helyzet egy fokkal bonyolultabb, ugyanis ez a faj egyúttal erszényes is, a frissen tojt tojásokat erszényében helyezi el, és ott kelti ki. Tejmirigyei is az erszényen belül helyezkednek el, így az apró utódok oda járnak vissza szopni.
A kacsacsőrő emlős szintén szoptatja utódait, ami egyedi, csőrszerő szájnyílását tekintve nem is olyan egyszerő feladat. A kicsiny ivadék csőröcskéjével addig nyomogatja a tejmirigy környékét, míg tejcseppek nem bukkannak elő, amit aztán az állatka felnyalogat. Ebben az apró csőrben – és ez is jelzi, hogy semmi köze a madárcsőrhöz – egyébként fogak találhatók, melyeket aztán felnőttkorára az állat elhullat. Rokonságuknak van egy további jele, egy speciális „fegyver”, mellyel mindkét faj rendelkezik. Mind a kacsacsőrő emlős, mind a hangyászsün hímje sarkantyút visel hátsó lábán, bár ennek veszélyességének mértéke nagyban különbözik. A kacsacsőrőnek van egy méregmirigye, melynek terméke a sarkantyún keresztül ürül az ellenfelébe. Ez a méreg elég erős ahhoz, hogy végezzen egy fajtársával, de volt már arra is példa, hogy állatkerti ápoló szenvedett el ilyen marást, ami hónapokig tartó betegséget okozott. A sün viszont az evolúció során elvesztette méregmirigyét, sarkantyúja így ma már csak férfias dísz.
   Ausztrália faunájának e csodálatos képviselői egy időben már kihalásra ítéltnek tőntek. Ám az ország felismerte, hogy ezeket az igazán egyedi jószágokat mindenképpen meg kell őrizni a jövő számára, és már több mint száz éve szigorúan védettnek számítanak. A tojásrakó emlősök és az ember viszonya időközben, úgy tőnik, harmonizálódott, és mindkét állatfaj újra elszaporodott. És ez így is van rendjén. A kloakás emlősök a törzsfejlődésben több tízmilliós múltra tekinthetnek vissza, és elvesztésük jóvátehetetlen veszteséget jelentett volna.